Túl az utolsó (8.) műtéten?

November 30-án (szombat) megműtöttek 8. alkalommal is. Már lassan meg sem említem, olyan rutinszerűvé válik az életemben a kézműtét.

A hosszú várólista miatt valamiért úgy döntöttek, hogy szombaton is műtenek. Volt is forgalom, rajtam kívül legalább még 5-en feküdtek szike alá.

Reggel 8:30-ra kaptam időpontot, de volt egy kis csúszás, így valamikor 11 körül körül kezdtek foglalkozni velem. A mostani váró kifejezetten fapados volt, egy 4*4 méteres szoba néhány székkel (az egyik legalább egy ággyá alakítható, kényelmes, relaxálós dolog volt, abba foglaltam helyet :) ). Miután átöltöztem, átsétáltunk az előkészítőbe, ahol az érzéstelenítést végző orvos bemutatkozott, Jánosnak hívják és megkérdezte, hogy beszélek-e magyarul... beszéltem :)

11 éve él Svédországban, először kutatni jött ki, ha jól emlékszem, először 1, majd további 5 évre; azóta pedig itt dolgozik. Van két kislánya és természetesen felesége. Rögtön a procedúra elején kaptam egy kis nyugtatót (talán váliumot), amitől egyrészt egy pillanat alatt bizseregni kezdtem, majd ha jól emlékszem megint sikerült el is aludnom még ott, műtét előtt :)

Így megtörténhet, hogy nem emlékszem mindenre a beszélgetésből... :(

Annyira emlékszem még biztosan, hogy a munkakörülményeket nagyon szereti, nagyon élhető országnak tartja, de a telek megviselik. Tény és való, hogy ami eleinte "Nem érdekes, kibírjuk, még vicces is a -30 fok!" az a sokadik alkalommal már inkább a "Már megint? Ráadásul ilyen gyorsan?". Nekünk még csak ez a harmadik, egyelőre nem szenvedünk, de az is igaz, hogy minden télen megszökünk egy kicsit valami melegebb helyre.

Visszatérve a keltetőre (funkcióját tekintve inkább altató), itt kb. 30 percet vártam, annyi idő kell, hogy teljesen érzéketlen legyen a karom.

Utána átsétáltattak a műtőbe.

Itt a más szokásos forgatókönyv szerint zajlottak a dolgot, a nővérek előkészítettek, rám aggatták azt a kellemesen melegítő takarót, megkérdezte az aneszteziológus, hogy aludni szeretnék-e. Természetesen, bár végül abban maradtunk, hogy csak el leszek bódítva.

Mikor az sebész nekilátott a dolgának, még nem volt teljesen kikapcsolva a karom, így erős sziszegésben törtem ki :) De gyorsan megoldották, kaptam injekciót és kész is. Aztán elkábultam.

Valamikor menet közben felébredtem, nem éreztem semmit, csak láttam, hogy picit meglepődött az altatóorvos és kaptam még egy löket bódítót. Azzal már végigaludtam az egészet.

Műtét után odajött az asszisztens, aki a sebésznek segített és elmesélte, hogy kivették a fémlemezt és a 7 db csavart, ami tartotta, úgyhogy most legyek majd óvatos vele, mert átmenetileg törékeny lesz. Ezenkívül az inakkal is varázsoltak valamit (nem tudom pontosan mit), de azt mondják, hogy így majd jobban fog működni a mutatóujjam. Az nagyon jó lenne!

Találkoztam még Jánossal, beszélgettünk picit, elcsodálkozott a kezemen (mindeni el szokott, amikor kiderül, hogy nem vágott, hanem zúzott sérülés volt -> innen a darált húsos hasonlat a szép, karajszeletek helyett).

Mikor visszamentem a váróba, szokás szerit ramatyul voltam, de úgy 1 óra alatt magamhoz tértem annyira, hogy haza tudtam vezetni. Menet közben megálltam aludni egyet Södertälje után az E4-es és az 57-es találkozásánál. A nővér szerint nem szabadott volna vezetnem, de volt már ennél rosszabb is, azt is megoldottam. Szerencsére szarvas nem jött az úton.

Így zajlott a 8. műtét... remélem ez volt az utolsó, mert már nem sok kedvem van az örökös Stockholmba járáshoz és a svéd TB totális lelakásához. Így is kellemetlennek érzem, hogy mi pénzbe kerül az én saját hülyeségem (ha más lenne a hibás, akkor nem érdekelne, de így?!) Most már ez van... majd igyekszem jól keresni és sok adót fizetni... :)