A mai bejegyzést nem én írtam, hanem egy barátom, aki annakidején olvasta a blogot, megtetszett neki Svédország, elkezdtünk levelezni és végül sikerült is neki (és a barátnőjének) kiköltözni és új életet kezdeni.
Az egész, 2013 októberében kezdődött, mikor Svédország mellett voksoltunk, mint
célország. Sok országot latolgattunk, de volt egy különös megérzésünk északkal
kapcsolatban. Valami azt súgta, ide kell jönnünk. Olvasgattunk
fórumokat, de akadt olyan, ahol hamar elvették a kedvünket az
egésztől, hiszen ismeretség nélkül egyenlő a lehetetlennel. EU ide, szabad
munkavállalás oda. Ugyanis lakáshiány van Stockholmban. Ez már nem sok jóval
bíztatott, aztán még ott a personnummer
(személyi szám), ami nélkül itt semmit sem tehetsz. Anélkül nem lehet
munkát kapni egykönnyen (amiből szintén hiány van), bankszámlát sem lehet
nyitni és még nyelvtanfolyamra se járhatsz, amit a bevándorlóknak szerveznek.
Gondolkoztunk más országon, de egyiknél sem éreztük, hogy szívesen
mennénk, főleg hogy már el is kezdtem tanulni svédül. Abban maradtunk, hogy aki
nem mer, az nem nyer! Fejest ugrunk és meglátjuk! Gőzerővel ment a
szervezkedés. Svédországban mindenki beszél angolul, de az kevés a
munkavállaláshoz. Elvárják és tulajdonképpen illik is megtanulni svédül, ha itt
szeretne kezdeni valamit az ember. Teltek a hónapok és elkezdődött az
albérletkeresés, valamint autó szerzés, hiszen a két cukiság miatt (van két
nyuszink) nem jöhettünk repülővel. Egy kedves kolléga által sikerült autóhoz
jutnunk, mert neki volt egy, ami éppen nem kellett. Mintha csak így lett volna
megírva. Hitetetlen, de igaz. Albérlet
téren küldözgetteünk pár mondatot magunkról e-mailban és sikerült egy szobát
kapnunk, ami ismét szerencse. A plusz ráadás, hogy erdélyi magyar, korunkbeli
fiatalok válaszoltak. Megfelelő áron, megfelelő környezet és lakótársak.
Oké, kocsi és
lakás van. elérkezett az idő, hogy elinduljunk. Nehéz de végülis jó utunk
volt. Megérkezésünket követően lázas munkakeresésbe kezdtünk. Nyár lévén sehol semmi
eredmény. A lakosság fele nyaral, a cégek leállnak, vagy félgőzzel mennek… Ezzel
igazából tisztában voltunk már otthon is, de Szilvi gyakorlata miatt muszáj
voltunk ilyen korán kijönni. Kezdett eluralkodni rajtunk 1-2 hét után a kétségbeesés,
hiszen a pénz fogyóban, ismeretség nincs, munka szintúgy. Szilvi elkezdte a
gyakorlatot Isabellnél, aki egy nagyon aranyos lány. Beadtam az önéletrajzom a környéken levő
cégekhez is. Lakótárson keresztül megismerkedtem egy nyugdíjas házaspárral, akik
szinte azonnal a szárnyaik alá vettek. Segítettek az adóhivatalnál iratokat intézni,
nyelvet tanulni stb, ezért nagyon hálás vagyok nekik.
3-4 hétre
kiérkezésünktől jött egy mail, hogy menjek be az egyik közeli céghez. Másnap
bementem, és kiderült, a tulaj magyar. Náluk éppen nem volt plusz munka, de a
svédül megírt önéletrajzom meggyőzte, hogy dolgozni akarok, így azt mondta,
megpróbál segíteni. Sok, régen kint élő magyar, sok más magyarnak segített már
és sokszor meg is égették a kezüket sajnos… Csodával egyenlő, hogy rám még
mindig szánnak energiát. Nem telt el talán egy hét sem mikor hívott a cégtulaj
ahol voltam interjún, hogy van egy svéd bádogos, akinek kellene ember
„gyakorlatra”. Természetesen azonnal igent mondtam. Szilvinek is akkor indult
Ann-Sofie Backnél a három hónapos gyakorlata, amit még szintén otthonról
intézett. Ez volt ugyanis az első lépcső a divattervező diplomájához, szakmai
gyakorlat. Ja ha még nem írtam volna, azért jöttünk ki, mert már évekkel
ezelőtt elhatároztuk, ha végez az iskolájával Szilvi, akkor külföldre megyünk.
Ann-Sofie Back egy nemzetközileg elismert tervező így mindenképp hasznosak az
ott szerzett tapasztalatok. Az én gyakorlatom véget ért október közepén, így
ismét kilátástalanság kezdődött. Egy jó hír ismét jutott viszont. Az idős
párnak (akik kinézetre nem tűnnek ám öregnek) van egy külön bejáratú lakása a
házban. Az eddigi bérlő kapott egy
munkalehetőséget a város másik végén egy lakással, így ez megüresedett.
Mondanom sem kell, kaptunk az alkalmon, hiszen ki ne szeretne saját albiban
élni, lakótársak helyett.
Hazautaztunk
egy hétre, hogy visszaadjuk a kocsit október végén. Vissza pedig repültünk, ami
az első alkalom volt mindkettőnknek.
(Jó, tudom, le vagyunk maradva, de hát na. :P )
A nyuszibébik,
mit csináltak addig? Nagyon jó óvóbácsiuk volt Barna és Zsolti személyében,
amit ezúton még egyszer meg szeretnénk köszönni!! Nagyon hálásak vagyunk!
Nagyon szívesen - a szerk. ;)
Újra önéletrajz
átnézés, küldözgetés és ismerősöknek ismerősöknél kérdezősködés, mert valljuk
be manapság protekció nélkül… A főbérlőnk egyik barátja nagyon korrektül visszaszólt, hogy sajnos nincs most hely. DE! Két nappal később újra jelentkezett,
hogy másnap be kellene menni interjúra, mert az egyik srác felmondott
időközben. (véletlen egybeesés?) Nagyon izgatottak lettünk. Bementem és már
másnap kezdhettem az 5 napos próbaidőt. Sofőr munkáról van szó, éttermeknek
alapanyagokat szállítunk egész Stockholmban és környékén. Azóta eltelt egy
hónap és borzalmasan rendes mindenki a cégnél, humánusak, befogadtak és
szeretem a munkát is. Végre megnyugodhadtunk, de talán még most sem hisszük el,
hogy igaz. A kapott szerződéssel, ami
határozatlan, a skatteverketben már be is nyújtottam a személyszám igényemet.
Izgatottam várom a postát amre nem is kellett olyan sokar várni, hiszen nyolc munkanapon
belül megjött a papír a személyiszámommal! :)
A poszt
kérdése, mint cím: szerencse, vagy pozitív hozzáállás? Én úgy érzem, hogy a
hozzáállás. Kérdezték otthon tőlem mielőtt kijöttünk, hogy mi lesz, ha nem jön
össze semmi. Azt válaszoltam, hogy ha erre gondolnék, akkor el sem indulok,
hisz felesleges lenne. Csak a jót látom magam előtt és teszek is érte persze,
mert akkor azt fogom bevonzani.
Mindenki a maga
sorsának a kovácsa. Ha valamit szeretnél véghezvinni és jóérzés tölt el közben,
akkor ne add fel, tedd, amit kell! Nem akarok nagy okosságok megmondója lenni,
ez csak a véleményem és tapasztalatom, amit egyre többen kezdenek felfedezni
rajtam kívül is.
Körülbelül fél éve vagyunk kint, ami tudom, nagyon
kevés, és most kezdődik el még csak igazán, de valami azt súgja, most már csak
jobb lehet és a legnehezebbjén túl vagyunk :)