Gondoltam megosztom veletek néhány rövid beszélgetésemet a kollégákkal. Egyik másik talán tanulságos lehet, illetve érdekes képet adhat arról, hogy milyen a svéd lélek.
Az első beszélgetést egy 35 éves kollégával folytattam (az előzmény nem érdekes):
Én: - Igen, az evés az egyik legjobb dolog az életben.
Kolléga: - Különösen, amikor az ember egyedül van.
É: - Egyedül?
K: - Igen, egyedül élek.
É: - ... dehát neked van feleséged, nem?
K: - Nincsen. Sosem volt. Barátnőm volt, de nyáron különváltunk.
É: - Sajnálom, biztosan nehéz.
K: - Dehogy! Jobb így, egyikünk sem volt boldog. Szerencsére a faluban maradt a gyerekekkel (2 gyereke van). Ez a legjobb nekik, azon a héten, amikor délelőttös vagyok nálam vannak, a másik héten az anyjukkal.
A fenti egy nagyon szimpatikus dolog a számomra. Egyrészt azért, mert képesek voltak a szülők különválni és nem mérgezték egymást (és a gyerekeiket) egy életen át. A másik, hogy ezt sikerült kulturált keretek között megtenni úgy, hogy a gyerekek érdekeit is szem előtt tartották.
A második "beszélgetés" egy elcsípett fél mondatból alakult. A beszélgetőpartnerem egy 22 éves kollégám, hasonló érdeklődési körrel, mint az enyém. Érdekessége az, hogy az utóbbi időben sokszor előkerült a Határátkelőn a nemzeti identitás kérdése:
Harmadik kolléga: - Persze, ezt nem tudhatod, félig finn vagy!
Második kolléga: (csak mosolyog)
(A harmadik kolléga vigyorogva távozott)
Én: - Megkérdezhetem, hogy miért mondta ezt Harmadik kolléga?
Mk: - Az anyukám finn.
É: - Nem is tudtam... kérdezhetek erről?
Mk: - Persze.
É: - Azt mondtad, anyukád finn. Itt született vagy a szüleivel jött Svédországba?Mk: - Itt született.
É: - Apukád pedig svéd, igaz?
Mk: - Igen (nem bőbeszédű a srác, én sem, valószínű ezért vagyunk ennyire jóban :) ).
É: - Sok emberrel beszélgetek, akik a világ különböző pontjain élnek és kíváncsi vagyok, hogy te hogyan érzed. Inkább finnek tartod magad vagy inkább svédnek?
Mk: - Nos, svédnek. Egyértelműen. Néhány dolgot megértek finnül, de beszélni vagy írni nem tudok.
Ez azért volt érdekes a számomra, mert alátámasztotta azt a feltételezésemet, hogy egy külföldön született gyerek számára nem létkérdés a szülők nemzeti identitásának átvétele. A beilleszkedés szempontjából szerintem hasznosabb, ha a külföldön született gyerek mehet a maga útján és nincs a számára "előírva", hogy milyennek kell lennie. Mondom ezt úgy, hogy nincs és nem is tervezünk gyereket :)
Harmadik beszélgetést egy 36 éves kollégával folytattam:
Én: - Hamarosan mennek a többiek Las Vegasba. Biztosan jó fogják érezni magukat a feleségek meg aggódhatnak (megj.: az egyik srácról tudom, hogy reptében a legyet is).
Kolléga: - Nincsenek feleségek.
É: - Hogyhogy?
K: - Barátnők... egyikük sem házas.
É: - Valóban. Akkor a barátnők aggódhatnak.
K: - Miért? Ők csak barátnők... az nem számít.
Nem tudom, hogy mennyire számít vagy sem (nekem igen), de érdekes, hogy már nem először látom/hallom, hogy itt igazán még egy házasság sem jelent sokat, nemhogy egy "sima" párkapcsolat. Férfiak és nők minden különösebb probléma nélkül ugrálnak kapcsolatból kapcsolatba vagy ha úgy tetszik, akkor ágyból ágyba. Ennek következménye lehetne a sok válás, de mivel csak elenyésző százalékuk házasodik meg, ennek sehol, semmi nyoma nincsen.
Mai utolsó beszélgetésmorzsa, a 37 éves "áldozattal":
Én: - Nem 4-ig dolgozol ma?
Kolléga: - Nem, jönnek a hétvégére a gyerekek.
É: - Jönnek? Hogyhogy?
K: - Minden második héten nálam vannak.
É: (zavartan nézek) - Dehát van feleséged, nem?
K: - Elváltunk tavasszal.
É: - Huhh, sajnálom!
K: - Ugyan, nem ez volt az első...
É: - Igen?
K: - Ő volt a harmadik feleségem! Majd lesz másik... (és közben jókat vigyorogva elsietett az autójához).
Azt hiszem ez az örök optimista esete :) Rutinnal kezeli az élet nehézségeit, semmi sem töri meg lelkesedését és mindeközben még jól is érzi magát.
A váláskor egy időben ugyan kissé gondterheltnek tűnt, de mint kiderült nem a válás miatt, hanem azért, mert így egyedül maradt a frissen bérelt házban, aminek elég drága volt a bérleti díja.
A praktikus szempontok, igaz? :)
Ez volt a blog történetének 200. bejegyzése. Remélem a 201. majd már érdekes is lesz ;)
> szerintem hasznosabb, ha a külföldön született gyerek mehet a maga útján és nincs a számára "előírva", hogy milyennek kell lennie.
VálaszTörlésHúha, nem tudom, egyetértek-e ebben... De asszem, inkább nem. Mondom ezt két gyerekkel, akik ugyan még Magyarországon születtek, de itt, Németországban nőttek fel. Nekünk nagyon fontos, hogy tökéletesen beszéljenek magyarul (itthon az a nyelv), magyar cserkészcsoportba járunk, rengeteg népdalt, néptáncot, népszokást ismernek, magyar könyveket (is) olvasnak (Egri csillagok, Pál utcai fiúk, Abigél stb.). A kislányom évek óta gyötör, hogy karácsonyra vegyek neki egy szép magyar népviseletet, amiben táncolni tud (idén megkapja). Nem tudnék elképzelni magamnak két kis német porontyot :-o
Férjem nagymamája erdélyi volt, beszélt románul. NEM a szülei, a nagymamája! Férjem számára örök szomorúság, hogy a nagyi nem tanította meg románul.
Másik példa: négygyerekes barátnőm, német férjjel, a gyerekeivel németül beszél. És a gyerekek nem szeretnek a cserkészeinkhez járni, mert zavarja őket, hogy alig tudnak magyarul. És már a barinőm is bánja, hogy ez így alakult - egy-két évtized, és majd a gyerekek is a szemére fogják hányni...
(Egyáltalán nem akartok gyereket? Ez már ilyen fiatal korban el van döntve? És miért? Bocsánat, ha a kérdés intim, de hát ez egy nyilvános blog, gondoltam, megkérdezem :-o Nem elítélem, csak érdekel.)
Szia!
TörlésSemmi gond, nincsen semmi rejtegetnivalónk :)
A fentieket alapvetően az határozza meg, hogy milyen az ember viszonya a szülőföldjével. Mikor, miért és hogyan döntött a kivándorlás mellett.
Számomra a magyarságom nem jelent igazából semmit, azon túl, hogy ott nőttem fel, ott szocializálódtam és azt a nyelvet beszélem a legjobban. Nem kötnek oda érzelmi szálak (anyagiak még egy ideig), egyetlen ott elő rokonommal (a nővéremmel) tartom a kapcsolatot.
A kivándorlásunknak alapvetően két oka volt: az egyik a nyilvánvaló anyagi ok, ezen nincsen mit tagadni. A másik pedig az "összeférhetetlenség". Sosem éreztem ott otthon magam, mindig kívülálló voltam, pedig tisztán magyar felmenőkkel rendelkezem. Mióta az eszemet tudtam, el akartam menni onnan, mert éreztem, hogy ez nem az igazi.
Sokáig haragudtam, gyűlöltem, hogy oda kellett születnem, utáltam mindent, ami magyar. Mára (2,5 évvel a kivándorlás után) ez elmúlt. Nincsen harag, nincsen gyűlölet, de nincsen kedves emlék sem. Mitha ujjászülettem volna, tiszta lappal indultam, a most számít, a jövőt tervezem, a múlt... az már nem számít.
Az itt élő rokonokkal és a magyar kollégákkal tartjuk a kapcsolatot. Nem járunk magyar házba, nem keressük az itteni magyarok társoságát (elzárkozni nem zárkózunk, de elenyésző azok száma, akikkel megértjük egymást, mert másképpen gondolkodunk). Elképzelhetetlen pl., hogy magyar cserkészekhez járassam a (nemlétező) gyerekemet. Biztosan megtanulna valamennyire magyarul, mert itthon így beszélünk, ez a legegyszerűbb, de kínosan ügyélnek arra, hogy ne tegye megáévá azokat a magyar értékeket, amik elől (szimbólikusan) elmenekültünk 2,5 éve.
A második kérdésed pedig: így van, nem tervezünk gyereket. Én 29 éves vagyok, Nóri 23. Egyikünk sem vágyik gyerekre. Mindkettőnknek teljes az élete gyerek nélkül (lehet vitatozni azon, hogy lehet-e az ember élete teljes gyerek nélkül, de nem fogok :) ). Boldogok vagyunk és magamat ismerve nem lendítene a boldogságomon egy gyerek (sőt). Akkor viszont minek?
Társadalmi (baráti, szülői, állami) nyomásra nem vagyok hajlandó, ha sokat macerálnak valamivel, akkor előbb fogok minden kapcsolatot felszámolni, mint megtörni. Ez igaz az élet minden területére az esetemben.
Azt hiszem mindenre válaszoltam, de ha van még kérdésed vagy csak boncolgatnád a dolgot, írj bátran.
Nincs több kérdés :-)
VálaszTörlésA magyardolgot teljesen jól megmagyaráztad. Csak ne érjen csalódás - mert azért az látszik az írásaidon, hogy még a kezdeti, eufórikus szakaszban vagy, amikor minden tökéletes, minden jó. Később lesz egy olyan szakasz, amikor befigyel egy-két pofáraesés (ez kb. törvényszerű) - ne hagyjátok magatokat majd ezektől elkedvetleníteni :-o Mi már az ülepedésnél tartunk (13 év): látjuk az itteni visszásságokat is, de ezek, ezen nincs mit szépíteni, közelébe se jönnek annak a fertőnek, amit sajnos Magyarországon tapasztalunk. Nem bántuk meg egy másodpercig sem, hogy kijöttünk, pedig a harmincas éveink közepén, két kicsi gyerekkel, némettudás nélkül (!), hát, nem volt egyszerű dolgunk.
Gyerekkérdés:
Na, én aztán soha nem voltam az a "babát látok, elolvadok" típus... Sőt. Hogy őszinte legyek, mi kb. azért alapítottunk családot, mert féltünk attól, hogy milyen lenne egyedül megöregedni: két öreg ücsörög, és hallgatja a csendet. Később már csak egyedül hallgatja...
Jutalomból nyertünk egy hiperaktív fiút...
Két évvel később jött a lány.
Meg a rengeteg csatározás, verekedés, békétlenkedés, alváshiány, összeférhetetlenség. Mit ne mondjak, iszonyatosan nehéz időszak volt, és szerintem nem is voltam valami jó anyjuk a kisgyerekeimnek. Összeszorított foggal csináltuk végig. Ez van - magunk között vagyunk :-o, bevallhatom...
Viszont megérte, mert mára van két nagy gyerekünk. Már igazából nem is gyerekek, hanem egy komoly fiatalember és egy kis nőci. A fiam nemsoká 16 éves, simán lenyírja a sövényt a láncfűrésszel (önszántából), és közben dőlnek belőle a poénok, okos és aranyos. Kibírtuk a nehéz időket, most már nagyon jó velük.
Ugyanakkor például másoknak a gyerekei - kevés kivételtől eltekintve - kifejezetten idegesítenek. Főleg a kicsik. Minél kisebbek, annál inkább :-)
Mindezt csak azért írom, mert előbb-utóbb jó eséllyel csengetni fog nálatok is a biológiai óra, legyetek erre felkészülve. Még rengeteg időtök van, de eljön a perc, amikor visszafordíthatatlanná válik a döntésetek.
(Eszemben sincs rábeszélni, vagy megpróbálni rábeszélni, félre ne értsd! Tökre megértem a dolgot. Csak felhívtam a figyelmet egy-két olyan aspektusra, amire korotoknál fogva talán még nem gondoltatok.)
Természetes, hogy itt sem tökéletes minden. Viszont hozzám sokkal közelebb áll, mint Magyarország állt. Itt itthon vagyok, az emberek értékrendje és gondolkodása sok esetben jobban hasonlít az enyémre, mint a magyaroké.
TörlésHa írnál 10 dolgot, ami téged ott zavar, szerintem a felét nem érteném. Ha én írnék 10 dolgot, ami engem itt nem zavar vagy jó dolognak tartom, biztosan lenne, amivel nem értenél egyet.
Egyik sem csak jó és csak rossz dolog, az egyéni értékrend határozza meg, hogy tetszik vagy sem, nemigaz?
Gyerekkérdés:
Mi alapvetően magányos farkasok vagyunk. Nem sok baráttal büszkélkedhetünk, nem járunk el társaságokba sem. Utazni szeretünk (ez biztosan kiderült már a blogból :) ), világot látni.
Nyugdíjasként pedig szinte biztos, hogy Thaiföldön, a Karib-térségben vagy Floridában fogunk kikötni, attól függ melyikre lesz pénzünk. Szuper nyugdíjasotthonok vannak Floridában :)
Szerintem nem jó, ha valaki nem tudja honnan jött, nem ismeri azt a kultúrát, közeget, ahonnan származik.
VálaszTörlésA "gyökértelenség" nemcsak sok jó élménytől foszt meg, hanem melegágya számos lelki zavarnak, betegségnek is.
Szerintem a kolléga is veszít azzal, hogy ő már nem finn.
Ha a kollégám példájából indulok ki, akkor az anyukája Svédországbn született és nőtt fel. A nagyszülei jöttek Finnországból. Az apukája teljesen svéd.
TörlésEzek szerint olyan távoli dolgok számára, mint amikor egy Johnson, aki az Egyesült Államok polgára és az ősei az 1700-as évek végén érkeztes Svédországból az USA-ba, nem ismeri a gyökereit. Teljesen léyegtelen ez a számára.
Azt gondolom, hogy az emberi értékeket, legyen azok bármelyek is, nem az ember nemzetisége, őseinek hovatartozása határozza meg, hanem a jelene és a saját jelleme. Nincsen jelentősége a származásnak (a számomra), ugyanakkor ez nyilván nem ilyen egyszerű, hiszen a fenti példából is látszik, hogy még egy többedik generációs svéd sem lehet svéd a svédek szemében. Az én szememben viszont, ha svédnek vallja magát, akkor az. Ha finnek, akkor pedig finn. Nem azt nézem, hogy honnan jött, hanem azt, hogy milyen ember. Az összes többi csak felesleges rongyrázás.
Szerintem egy nyelv és kultúra átadása nem feltétlenül jelenti a nemzeti hovatartozás kijelölését a gyerek számára. Mi Izraelbe települtünk át közel tíz éve, de mindig is zsidó nemzeti identitásunk volt, a gyerekeket is így neveltük, már Budapesten is. Ezzel együtt fontosnak tartottuk, hogy (szinte) tökéletesen beszéljenek magyarul, mert ez egy fontos kultúrális érték, illetve egy további nyelv ismerete mindenképpen hasznos. Tágítja a látókört, és akár még egy állás megszerzésénél is jól jöhet a jövőben. Arról nem is beszélve, hogy a rokonsággal való kapcsolattartásuk is csak így megoldható. Ettől ők még teljesen zsidók és izraeliek, de van kötődésük a magyar nyelvhez, amely a felmenőiknek is (legalább is az elmúlt 120-150 évben) az anyanyelve volt.
VálaszTörlésSzia!
TörlésAz átadásban, megismertetésben semmi rosszat nem látok. A rosszat abban látom, amikor elő van írva valami.
Nyilvánvaló, hogy minden nyelv ismerete előnyt jelent, minden kultura ismerete tágítja a látókört.
Mindazonáltal én abban "hiszek", hogy legyünk bárhol is a világban, érezzük otthon magunkat. Legyünk mindenféle kötöttségtől mentesen világpolgárok, akik otthon vannak New Yorkban is, Stockholmban is, Tel-Aviv-ban is vagy Sydney-ben is akár.
Mi pl. nagyon szeretük utazni és új dolgokat megismerni. De attól a hátamon állna a szőr, ha holnaptól svének kellene lenne, a svédek összes szokásával. Vagy magyarnak, az összes magyar szokással. Vagy bármi másnak.
Szeretem magam összelegozni a számomra fontos, jó vagy tetszetős dolgokat és aszerint élni.
Megjegyzem, ez az egész "magyar vagyok", "finn vagyok" "svéd vagyok" kicsit talán túl van spilázva annyiban, hogy amikor ezeket a dolgokat kitalálták, akkoriban egy hétig tartott az az út, ami ma repülővel egy óra. Nyilván nem ugyanazt jelentette ezer kilométerrel arrébbköltözni, mint amit most jelent.
VálaszTörlésA magyar gyökerek ápolása nekünk azért (is) fontos, mert egy német verset vagy éneket soha az életben nem fogunk úgy megérteni, mint egy magyart. Hiába írt szépen Goethe, amikor Ady olvasásába beleborzongok. Hiszen azt értem! Nemcsak az egyes szavakat, az megvan Goethe-nél is, hanem a hangulatát is. Ugyanez a szép magyar népviselet és a táncok. Számomra egy bőrgatyás bajor söröskorsóval a kezében maximum jópofa (de akkor már jóindulatú voltam :-o), míg egy sárközi népviseletben karikázót táncoló lánycsoport pedig szép.
Amikor a magyar cserkészeinkkel találkozunk, ott minden egyes rezdülésemet ki tudom fejezni, és az övéket is megértem. Németül ezekre a finom árnyalatokra nem vagyok és soha nem is leszek fogékony.
Nem beszélve a 35 éve legjobb barátnőmről, akivel mindent meg lehet beszélni.
Szóval, vannak ezek a gyökekerek-ügyek, pedig én nem vagyok egy érzelgős fajta. Ha például a NAV kitalálná, hogy a Magyarországról származó szabadalmi jövedelmeinket levágja ilyen-olyan adókra (miközben itt fizetünk rá SZJA-t), úgy adnám vissza az állampolgárságomat, hogy vissza se néznék. Ugyanakkor ha megkérdezi valaki, hogy én ki fia-borja vagyok, azt válaszolnám, hogy egy Németországban élő magyar, aki igyekszik integrálódni, betartani a szabályokat és elfogadtatni magát a helyiekkel (jelzem, sikerrel), másrészt európai polgár, akinek, igen, a Németországban közvetített értékrendek közelebb állnak a felfogásához, mint a magyarok. Nem véletlen, hogy itt kötöttünk ki.
Ugyanakkor: egy kétéves gyerek még nem tudja eldönteni, hogy mi a jó neki és mi nem. Azt nem teheti meg, hogy totálisan németként nevelődve mondjuk húszévesen elkezd sóvárogni a magyar gyökerei után, és magába szívja azokat. A másik irány sokkal egyszerűbb: ha nem akar magyar lenni, akkor szépen lassan elolvasztja a magyar részét. De ehhez kell annak a megléte - és ez az, ami miatt azt gondolom, hogy igenis ki kell jelölni a dupla utat a gyereknek, és addig lökdösni rajta, amíg elég érett nem lesz ahhoz, hogy saját maga döntsön.
A mi példánkban ez a következőt jelenti: A fiamnak szemmel láthatóan nagyon fontosak a magyar cserkészbarátai, szívesen olvas magyarul, és szerintem örül, hogy tulajdonképpen két életet kapott tőlünk. A lányomnak mindez nem igazán fontos - szerintem ha ő némethez megy férjhez, simán nem fog magyarul beszélni a gyerekéhez.
De a lehetőséget mindketten megkapták, és ez a lényeg.
Szerintem :-)
Így van :)
TörlésMások vagyunk és másként gondolkozunk.
Nekem ennél jóval "sivárabb" az életem, Pesten nőttem fel, a sokat emlegetett népviseletes doglokat már pestiként sem értettem. Nekem nem jelentenek semmit, nem kéezték részét a kulturámnak annak idején sem és nyilván most sem.
De azt sem tudom megmondani, hogy a svéd népviselet milyen, mert foglamam sincsen :)
Ezek a "régi", "történelmi" dolgok... nem az én világom. Biztosan ezért könnyebb az integrálódásom (egyébként nem az) az új környezetbe és ezért érezném magam ugyanennyire jól bárhol a világon.
Abban teljesen egyetértünk, hogy ha majd a gyereknek nem kell az egyik vagy másik identitás, akkor hagyja szertefoszlani. Azt mindenképpen becsülöm, hogy nem akadtatok ki azon, hogy a lányotoknak ez nem fontos annyira. Biztosan lenne szülő, aki ettől kiborulna és az ősök megtagadását vizionálná (nagyon sok a buta ember).
A honnan jöttünk kérés nem egyszerű. Mit számítok honnan jövésnek? Ha nyaralunk, akkor rendszerint Svédországból, hiszen ez igaz. A múltkori hajóúton találkoztunk egy nagyon szimpatikus magyar párral, akik megkérdezték, hogy "Ti is Magyarországról?", mire mi mondtuk a magunk teljes természetességével, hogy "Nem, Svédországból". Mire a férfi szintén félelmetes nyugodtsággal és természetességel azt válaszolta, hogy "Ahhoz képest elég jól beszéltek magyarul!" :) Szerintem vicces volt... aztán jót beszélgettünk.
Jó és rossz ember mindenhol van. Nem a bőrszíne, szemszíne vagy nemzeti hovatartozása a meghatározó...
Az állampolgárság leadásán én is sokat gondolkozom, kiszámíthatatlan a mindenkori magyar kormány (különösen a mostani) és jobb elébe menni a dolgoknak. A svéd útlevél ugyanolyan jó, mint a magyar (csak még várni kell rá 2,5 évet :( ).
Nevetni fogsz, 30+ éven keresztül a pesti Belvárosban éltem, népzenementesen. Egészen pontosan itt, külföldön kerültem közel ezekhez a dolgokhoz, méghozzá abból az apropóból, hogy évente egyszer, a húsvéti Nagyhéten kilencnapos táborba megyek a cserkészekkel egy olyan helyre, ahol népzene, néptánc, népművészet (faragás, bőrszövés, nemezelés, gyöngyfűzés - mikor mi) kapja a főszerepet, mobiltelefonos térerő ellenben nincs, internet nincs, vonalas telefon nincs, tévé nincs, a legkisebb szoba hatágyas, és a falu lakosainak száma úgy 20 és 50 között lehet. Plusz százhúsz magyar cserkész. Zászlófelvonással, konyhaszolgálattal, fegyelemmel. És olyankor mindig rádöbbenek, hogy amikor még nem volt az embereknek fejenként öt buzi telefonjuk meg laptopjuk meg mindenféle i-vel kezdődő kütyüjük meg tévéjük, akkor is milyen remekül eltöltötték a napot. Megkockáztatom, hogy a sok beszélgetés, sorsközösség, egymás közelsége emberileg százszor jobb lehetett, mint ma, amikor mindenki naphosszat különféle képernyőket bámul. Ne érts félre, én is azt teszem a többi 51 héten. És közben azt az 52-iket várom :-)
VálaszTörlésPicit elkanyarodtunk a témától :-) De nem baj, mert nagyon érdekes beszélgetés volt!
(Direkt van ez a Captcha-agyrém a blogodon? Szörnyű.)
:)
TörlésA szóellenőrzést kivettem... én nem láttam, így nem is tudtam róla, de most már nincsen. Előmoderáció megmaradt, mert kaptam már érdekes, nem idevaló kommenteket is sajnos, dehát kellett nekem blogot írnom?! :)
Érdekesen hangzik ez a cserkésztábor. Itt ilyenről nem tudok, bár nem is nagyon mozgok magyar társaságban és ugye gyerek sincsen, aki valahogy kapcsolatba kerülne ezzel a dologgal.
Csak Németországból (és egész Németországból) gyülekeztek ilyenkor vagy nemzetközi a csapat?
Ja igen, akartam még mondani, hogy a közeljövőben megpróbálok egy listát készíteni arról, hogy mi milyen "idegesítő", "furcsa" vagy csak "más" szokások, dolgok vannak itt. Így talán árnyalni tudom azt a képet, mintha rózsaszín ködben élnénk (bár kétségtelen, hogy nehezen dugjuk ki a fejünket belőle :) ).
TörlésJó ötlet a lista. Majd lehet, hogy én is csinálok, aztán összehasonlítjuk :-)
VálaszTörlés(Elvileg nemzetközi a regőstábor, de túlnyomórészt Németországból érkeznek.)
Már töröm a fejem a pontokon :)
TörlésMa az autó műszakiján sikerült bosszankodnom, de végül megoldódott a dolog. Holnap kiderül, hogy átmegy-e :)
Hmm, mi svedorszagi magyarok vagyunk :) Magyar es sved szokasokkal, ami jo azt megtartjuk vagy atvesszuk. Integralodni akarunk, nem asszimilalodni. Magyarnak szulette es fogok meghalni, de sajnos neha szegyelem magam, a honfitarsaim helyett is. A ket kislanyom mar jol beszel angolul, most tanulnak svedul, es termeszetesen a csalad nyelve a magyar, de most az itteni nyelveken van a hangsuly, mert itt kell boldogulniuk. Most jobban örulök, ha angol vagy sved könyvet olvas mint magyart, de azt olvas amit akar, csak olvasson :) Magyar vagyok, de az "itt elned hallnod kell"-t messze nem osztom.
VálaszTörlésEn mar tettem ennyit a hazaert, amennyit a haza tett ertem... :)
Azt hiszem ez a legjobb megoldás, ami létezik. Mindenből a legjobbat / jobbat és akkor már nagy baj nem lehet. Ha később mégsem bizonyul jónak vagy van jobb, lehet váltani.
TörlésA legrosszabb, amikor mindenképpen ragaszkodunk valamihez, ha jó, ha nem, akkor is.
Sajnos sokszor van szégyenkeznivaló a magyarok miatt, de ez nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy a svédek miatt is legyen erre okunk (ld. az éttermes történet).
A legjobb lenne nem törődni semmivel, nem magunkra venni mások hülyeségét, csak nem mindig sikerül, mert rajtuk keresztül rólunk is kialakulhat némi negatív kép. :(
Ebben egyet értünk. Én a politikával próbálom ezt tenni: az otthonival már nem, az ittenivel még nem akarok foglalkozni, politika mentesen egyszerűen gyönyörű az élet :)
VálaszTörlésEz biztos! Én sem tudok sokat a svéd politikáról és valóban: addig jó, míg ez így van. Elég annyi, hogy van egy kormány, valahol Stockholmban és a pénzügyminiszter nagyon jópofa figura :)
Törlés