2013. március 1., péntek

Miami és a Karib - szigetek, I. rész

Hétfőn délután fél egykor épségben, hihetetlen mennyiségű új és pozitív élménnyel gazdagodva hazaértünk. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy ez volt az eddigi legnagyszerűbb nyaralásunk.
 
Két részes összefoglaló lesz, mert egyben szerintünk nagyon sűrű lenne (és a végére úgyis csökkenne a lelkesedésem az írást illetően :) ). Ebben a részben Miami, Mexikó és Honduras bemutatása olvasható.
 
Az utolsó itthon töltött munkanapon (2013.02.13) műszakot cseréltem Gyulával, hogy több időnk legyen pakolászni. Úgy gondoltuk, hogy jobb, ha előbb dolgozom és utána kötetlenül lehet készülődni, mintha kutyafuttában tesszük ugyan ezt. Igazunk lett, mert a végét eléggé kicentiztük.
Este Muffinnal együtt átmentünk Gyuláékhoz (ők gondoskodnak róla, mikor mi nem vagyunk itthon), majd viszonylag korán (este 10 körül) lefeküdtünk, hogy frissen tudjunk kelni másnap hajnali fél 3-kor.
Nem sikerült (már ami a frissességet illeti :) ).
 
1. nap - 2013.02.14. (csütörtök) - utazás és Miami
Az út Flenből az Arlandára kicsit több, mint 2 óra (216 km). Pici késéssel értünk oda (negyed 6 körül). A gép 6:55-kor indult (a tervezett 6:45 helyett), a légiutaskísérőnél többen érdeklődtek, hogy hogyan fogják elérni a csatlakozást, de megnyugtatott mindenkit, hogy tudják, hogy késünk (késhetünk), meg fognak várni és a pilóta is igyekszik behozni a lemaradást... be is hozta, időben szálltunk le, Párizsban (9:30 körül).
A Charles de Gaulle-n probléma nélkül megtaláltuk a csatlakozó járatot (kb. 30 percet kellett utazni mindenféle mozgójárdákon és alagutakban, de végig egyértelmű volt, hogy merre kell mennünk; nagyszerű repülőtér!).
A Párizs - Miami járat 10:45-kor indult... volna, ha nem találja ki a pilóta, hogy előbb inkább átnézetné a gépet a rendőrökkel és csak utána száll fel. Ehhez természetesen mindenkit kitessékeltek a gépből. Összesen 3 órát matattak a gépben, így jókora késéssel sikerült csak nekivágni az amúgy sem rövid útnak.
Kicsit lassabban is repültünk, nem kis kerülőt is tettünk (Kanada fölött értük el az amerikai kontinenst, majd dél felé kanyarodva elrepültünk New York és Washington D.C. fölött; nem értem, hogy miért, különösen azért, mert hazafelé majdnem egyenesen jöttünk).
 
Végül a tervezett 14:30-as érkezés helyett csak fél hétkor értünk Miami-ba. Itt a szokásos migráltatóbiztosi általi kérdezősködésben volt részünk, mielőtt még beengedtek volna "az ígéret földjére". Megkérdezték, hogy miért jöttünk, meddig maradunk, mivel foglalkozunk. A CNC operátort, természetesen nem tudták hová tenni, körül kellett írnom. Semmi baj, vannak ilyen bonyolult és az egyszerű halandók számára teljesen ismeretlen szakmák... :)
Sokszor néztek furcsán azért is, mikor kérdezték, hogy honnan jöttünk, majd a válasz Svédország és nem Magyarország... de akkor miért van magyar útlevelünk? Na vajon? :)
Szintén az ellenőrzéskor vettek ujjlenyomatot is. Ez az esetemben kicsit bonyolultabb a megszokottnál, bár biztosan találkoztak már ilyennel. Mikor odanyomtam a bal kezemet a tapicskoló eszközhöz láttam a döbbenetet a határőr arcán :)
Kedvesen megkért, hogy zárjam össze, az ujjaimat, mire megmutattam a kezem és mondtam, hogy az nem fog menni. Erre megértően legyintett és mondta, hogy OK, nem fontos, akkor ennyi volt (így végül  bal kezem hüvelykujjáról nem készült lenyomat :) ).
 
Némi keresgélés után megtaláltuk az autókölcsönzőt - Budget - és átvettük az economy osztályú bérautót. Nagyon érdekes volt, mert a hollandiai autóbérlés alapján egy pici autóra számítottunk, de mint kiderült, itt az economy class azt jelenti, hogy diesel.
A GPS egy kicsit lassan tért magához, mert mindenáron azt akarta hinni, hogy még Európában van. Miután rájött, hogy mégsem, az időzónákkal volt problémája, de az ezirányú érdeklődését gyorsan letörtem (az útvonal volt a fontos, nem az, hogy mikor érünk oda).

 
Itt jöttem rá a legjobb dologra is az Egyesült Államokkal kapcsolatban: 1 liter benzin 6,4 korona, ami úgy 220 forint. Ezt bevezethetnék itt is :)
 
Út közben végig szakadt az eső, így nem csak sötét volt, hanem víz is. Ha először járok valahol, akkor ezeket külön-külön sem szeretem, együtt pedig végképp, de végül csak megoldottuk és eljutottunk South Beach-re, a szállodához.
 
Az első két éjszakát a Stardust nevű hotelben töltöttük. A szoba nagy volt, de koszos és igénytelenül berendezett. Takarót sem kaptunk, pedig jó lett volna, tekintve az időt. A booking.com-on 7 feletti az értékelése, de... messze van ettől :) A szobában be volt kapcsolva a TV és éppen valami vallásos műsor ment. Bámulatos agymosás, de komolyan! Egy öltönyös fickó mikrofonnal a kezében, fejhangon kiabálta, hogy "Jézus szeret téged!" és "Mindenki gyönyörűnek születik!"
Húha, mondtuk... dacára a sok marhaságnak, nehéz volt elkapcsolni, annyira szuggesszív volt a dolog. De legyőztük a belső démonjaink és nemet mondtunk a térítésre! :)
 
A szálloda egyetlen előnye, hogy a Collins Avenue-n van, ami 1 háztömb a híres Ocean Drive-tól (ami gyakorlatilag az óceánpart).
Parkolni nem lehet ingyen a környéken, így kerestem egy parkolóházat, ahol $25 volt a díj 24 órára (1 tömbnyire északra a szállástól).
 
Aznap korán lefeküdtünk, mert egyrészt szakadt az eső, másrészt elég fáradtak voltunk. Az időeltolódás miatt ez a nap nekünk 30 órás volt a megszokott 24 helyett.

2. nap - 2013.02.15. (péntek) - Miami
Reménykedtünk benne, hogy ez a nap más lesz... de nem volt. :) A reggelt szakadó esővel kezdtük.
 
Reggel 7-kor keltünk (ez itthon délután 1-et jelentett) és elmentünk az autóért. Akkor éppen nem esett, de amit kiértünk a parkolóházból, eleredt.
Mentünk egy kört a környéken, hogy kicsit szokjam a helyi stílust, ami... maradjunk annyiban, hogy nem egyszerű :) Az utak szélesek, bár néhol kátyúsak. Ez OK. Nagyon jól ki van táblázva minden, könnyű a tájékozódás. De az emberek... életveszély! :)
Nem egyszer láttunk olyan sofőrt (korra és nemre való tekintet nélkül), aki olyan átszellemülten vezetett, hogy csak körülnézni felejtett el. Látszott rajta, hogy beült, elindult és onnantól senki és semmi sem létezett a számára. Csak ment, ment, ment és ment. A kereszteződéseknél minden mindegy alapon áthajtott, lesz, ami lesz...
 
Kis nézelődés után a Gator Park felé vettük az irányt, ami úgy 30 mérföld (48 km). A térkép szerint 40 perc, de az útépítések és a dugók miatt nekünk valamivel több, mint 2 óra lett :) Ez a 48 km egyébként bámulatos helyeken vezetett keresztül. A belvárost úgy 5-10 mérföld után elhagytuk, onnantól egyszintes kertesházak következtek, de végig. Nem csoda, agglomerációval együtt 5,4 millió lakosú városról beszélünk (7. legnagyobb az USA-ban).
 
Út közben megálltunk egy McDonald's-ban, mert az kötelező. És ekkor jött a döbbenet: a kiszolgáló, 25 év körüli srác spanyolul köszönt és érdeklődik... mikor konstatálta, hogy ez nem fog menni, zavarba jött. Nagy nehezen végül elmutogattuk, hogy mit szeretnénk, így sikerült megreggelizni:
Nóri 3 palacsintás reggelikölteménye
 
Az én reggelim már szerényebb (hétköznapibb) volt, arról nem született kép.
 
Egyébként hihetetlen volt, hogy valóban vannak környékek, ahol nem angol az elsődleges nyelv. Értem én, hogy az USA-nak nincsen hivatalos nyelve, de túlzásnak tartom, hogy ha betelepülök valahová (akár illegálisan, akár nem), akkor nem tanulom meg az adott ország nyelvét (még ha az nem is hivatalos nyelv, de...)
A reggeli (jóllakásig ettük magunkat) $13 volt, ami 82 korona és kb. 2.700 forint.
 
Innen már megállás, eltévedés és dugó nélkül jutottunk el a Gator Parkba, ami az Everglades National Park szélén helyezkedik el. Egy 40 perces, aligátor-teknős-madár-növény lessel egybekötött airboat túrán vettünk részt fejenként $24.95-ért. Beszereztük az első szuveníreket is, egy fülbevalót és egy hűtőmágnest (nem árulom el, hogy melyik kié lett :) ).
Fent: mangrove mocsár az airboat-ból
Lent: békésen heverésző aligátor (a lelkünkre kötötték, hogy ne próbáljuk meg megsimogatni, mert elég jó a harapása); ezek az állatok 3,5 méteresre nőnek és kicsit több, mint két mázsa a súlyuk. Kb. 90 foguk van és harapásuk ereje a legnagyobb a világon, közel 9,5 kN.
 
Az idő nem volt túl szép, bár a túra alatt pont nem esett az eső. Készült még pár kép, majd lehet feltöltöm valahová a teljes albumot.
 
A parkból a Coral Castle felé vettük az irányt, ami Miami déli részén található, a South Dixie Highway és a SW 157th Avenue kereszteződésénél (ezzel most sokat mondtam, ugye? :) ).
A belépő $15 fejenként, amiért idegenvezetést is adnak és még fényképezni is lehet kedvünkre.
A Coral Castle-t egy Edward nevű fiatalember építette teljesen egyedül a majdnem feleségének. 1 nappal az esküvő előtt ugyanis faképnél lett hagyva szegény és úgy gondolta (tévesen), hogy ezzel visszaerezheti álmai (akkor 16 éves) asszonyát.
28 éven keresztül építette korallból, titokban, addig senkinek sem engedte, hogy lássa. Miután elkészült belépőt szedett a vendégektől. 10 centet a belépésért. Nagyon takarékos ember volt, minden szerszámát a szeméttelepről gyűjtötte vagy maga rakta össze. Halála után a lakrészében $3.500 találtak, ami mai értékét tekintve kb. $31.000.
A hely teljes történetét itt olvashatjátok: http://en.wikipedia.org/wiki/Coral_Castle
 
Itt is szerencsénk volt, megint éppen nem esett...
A közeli Subway-ben ebédeltünk, összesen $18-ért, majd visszavittük az autót a kölcsönzőnek és a szakadó esőben elmentünk vásárolni a Forever21 nevű boltba (gyalog ~2 km). Ez azért volt fontos, mert fillérekért (svéd árakhoz képest) lehetett ruhát vásárolni, ráadásul jó minőségűt, nem gagyi H&M-est (a svéd H&M botrányosan vacak sajnos :( ).
Vásárlás után Starbucks (2 kávé összesen $8), majd levezetésképp hazasétáltunk az Ocean Drive-on.
Az utcákon már több ember volt, zömében turisták, mindenki mosolygós, vidám.
 
Aznap több, mint 50mm eső esett, ami nem kevés, igaz itt is tél van, csak pálmafákkal és minimum 18-20 fokkal :)
 
3. nap - 2013.02.16 (szombat) - Miami és a hajó
Ezen a napon már jóval kevesebb eső esett, igaz csak 19 fok volt. Már kezdtünk átállni mind időeltolódás, mind mértékegységek tekintetében (mérföld, láb, inch, Farenheit).
 
Reggel az eddig megszokott módon az Ocean Drive-ra mentünk reggelizni, ahol gyorsan találtunk egy kellemes helyet.
Evés közben egy forgatás közepébe csöppentünk, ugyanis éppen itt rendezték az Amazing Race nevű műsor következő futamát. A versenyzőknek palacsintát kellett csinálniuk a vendégek számára, amit sikerrel teljesítettek. Pont mellettünk rohantak tovább, így lehet benne leszünk a TVben is :)
 
Fizetéskor a pincérnő (mikor visszahozta a bankkártyámat) megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, mert a nevem alapján arra tippel... mondtuk, majdnem, de Svédországból jöttünk. Nem lett folytatása a beszélgetésnek. Lehet, hogy magyar volt vagy van magyar ismerőse, netán a szülei voltak emigránsok. Mi jobban szeretjük svédnek eladni magunkat, az IKEA kevésbé ciki, mint a Viktor Orbán :)
 
Reggeli után irány a part, mert azt mindenképpen meg kell nézni.
Fent: óceánpart, borús időben
Lent: South Beach a partról, szintén borús időben
 
Fent: az Ocean Drive a part menti parkból
 
Dél körül már szép idő volt, de nem tudtuk kiélvezni, mert indulni kellett Fort Lauderdale-be a hajóhoz. Pakolás és kijelentkezés után fogtunk egy taxit, ami kivitt minket a reptérre $24-ért, ahol kiderült, hogy a vasút már nem ott áll meg, hanem kicsit odébb, így a viteldíj kiegészült még további $18-al, hogy eljuthassunk a Tri-Rail állomásra.
A taxissal nehézkes volt a kommunkáció, Haitiról jött és az angollal gondjai voltak. Remekül beszélte viszont a haiti kreolt, amit meg mi törtünk eléggé :) De azért sikerült!
 
A vonat fejenként $5 volt, de az állomásról még el kellett taxizni a Port Everglades kikötőbe $18-ért.
 
A hajó
Az MS Poesia-t az MSC (Mediterranean Shipping Company S.A.) üzemelteti, ami egy 100%-ban családi vállalkozás. Se részvényesek, se senki, csak a család. 1966-ben alapították Olaszországban, akkor csak árufuvarozásra, majd később nyitottak a személyszállítás (szórakoztatás) irányába is. Az anyacég (az áruszállító) a világ második legnagyobb ilyen vállalata, összesen 434 hajót üzemeltet szerte a világon. A leányvállalat (MSC Cruises) pedig a világ 4. legnagyobb tengeri személyszállítási vállalata, ezzel a teljes piac 6%-át birtokolja.
2008 októbere óta szolgál, 93.300 tonna és... jó nagy :) 293 méter hosszú, 32 méter széles és 16 emeletes. 58.000 kW-nyi energia hajtja (ez közel 160 db Ferrari F430 teljesítménye); maximum sebessége 23 csomó, ami 43 km/h. 13 lift van a hajón, ~1.000 főnyi személyzet és ~2.500 utas.
Ha valaki szeretne egy ilyet, akkor potom $360.000.000-ért kaphat.
 
A bőröndök feladásával kezdődött az ismerkedés az MSC rendszerével. A hordár nagyon kedvesen, de szemérmetlenül rögtön borravalót akart kérni... nem kapott. Ez egyébként jellemző volt végig a nyaralásra, mindenhol, mindenki borravalót akart és tőlünk sehol, senki nem kapott. Én sem kapok borravalót, ha elvégzem a munkámat...
Becsekkoláskor kaptunk egy-egy kártyát, amit összepárosítottak a bankkártyámmal, így a továbbiakban ez szolgált:
- vásárlásra a hajón;
- személyazonosításra a hajón és a kikötőkben;
- ez nyitotta a kabinunkat.
 
Jó és kényelmes rendszer, egyszerűbb ezt hurcolni a partra, mint az útlevelet, ami elázhat. Ezen kívül nem kell a pénzzel és a bankkártyával bajlódni a hajón. Hátránya lehet, hogy így nem érzékeli az ember, ha költ róla.
 
Miután felszálltunk és elfoglaltuk a kabinunkat (11. emelet), sor került egy kötelező vészriadó-gyakorlatra. Ilyen csinosan kellett felöltözni hozzá:
Vacsoráig a szobában rendezkedtünk. Bejött a kabinunkért is felelős szobalány (fiú) bemutatkozni, egy végtelenül kedves és mosolygós indonéz. Jellemző volt, hogy a személyzet jobbára indonézekből, filippínókból, latin amerikaiakból, kelet európaiakból és olaszokból állt. Mind nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyult (és még angolul is beszéltek, sokszor jobban, mint az Amerikában élők :) ).
A hajó volt az egyetlen hely, ahol elgondolkodtunk volna a borravaló dolgon, de ezt már megoldották helyettünk a vállalatnál: $12/fő/nap a kötelező borravaló, amit hozzáírnak minden este a számlánkhoz, így az utazás végére $144 borravalót fizettünk. Ezen felül viszont kifejezetten kérték, hogy ne adjunk senkinek semmit, mert a kötelezőt fogják szétosztani a személyzet között. Ez így fair, mert sok emberrel sosem találkozunk (szakácsok, tisztek, stb), akik munkája szintén hozzáájárult a szórakozásunkhoz.
 
Az étteremben (5. emelet) odakísértek az asztalunkhoz, ahol már ült egy 3 fős család. Halkan beszélgettünk Nórival, mikor az apuka odafordult hozzám és örömködve megkérdezte: "Ti is magyarok vagytok?" Pillanatnyi zavaromban csak annyit mondtam, hogy "Nem, svédek." Erre aztán jött is a válasz: "Ahhoz képest elég jól megtanultatok magyarul."
 A vacsora további részében öten beszélgettünk, majd vacsora után felmentünk a 13. emeletre, aminek egy része már nyitott (itt vannak a medencék és 2 bár is).
Érzékeny búcsút vettünk a kikötőtől, majd útnak indultunk a Karib tenger irányába.
Szereztünk térképet a hajóról (jól jött), illetve profi fotósok álltak lesben mindenhol, hogy jobbnál jobb képeket készíthessenek rólunk, természetesen piszok drágán.
A felderítőtúra alkalmával találtunk wellness centert, könyvtárat, poker termet, kaszinót, összesen 14 éttermet és bárt, egy két szintes színházat, kórházat egyszemélyes kórtermekkel, konditermet, közösségi helyeket, boltokat... minden van, ami a túléléshez kell, nem nagyon lehet unatkozni egy ekkora hajón.
A 13.-on lévő büfé pl. egész nap nyitva volt, bármikor be lehetett menni enni egy pizza-t vagy valami hasonlót (ingyen, mert az benne van az árban).
 
Mászkálás után irány a kabin és alvás. Hosszú nap volt.
 
4. nap - 2013.02.17. (vasárnap) - a tengeren
Hatkor keltünk, mert nem tudtunk tovább aludni (időeltolódás ugye). Ébredés után reggelizni mentünk a 13.-ra (minden nap itt ettünk, mert jó volt a kilátás az üvegfalú étkezdében).
Reggeli után visszamentünk a kabinba, hogy átöltözzünk a medencézéshez, de én rosszul lettem. :) Nem kicsit, nagyon... :) Nem kellett volna teleennem magam, de nem tudtam ellenállni az óriási választéknak.
Nóri szerzett nekem gyógyszert a hajóorvostól, visszafelé jövet több kabinból tengeribetegség hangjait vélte felfedezni.
Az első pár órában kimenni sem tudtam a kabinból, csak feküdtem az ágyban és kínlódtam; végül kora délután sikerült kikönyörögni a fedélzetre és ott már jobb volt.
 
A medence partján egy szakács (indonéz) tartott bemutatót gyümölcsfaragásból, ami hihetetlennek bizonyult, közben pedig egy olasz mókamester szórakoztatta a népet (nagyon tetszett mindenkinek, amikor nem tudta rendesen kiejteni a sculpture szót, ezért konzekvensen skultúr-na ejtette. Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy miről beszél). A végeredmény pedig:
A nap jobbára óvatos étkezésekkel, medencézéssel, napozással telt.
 
Este Nóri lett rosszul, hozzá kellett orvos is hívni. Megnyugtattak, hogy semmi komoly, csak egy kis tengeri betegség... kapott gyógyszereket, utána már el tudott aludni. Adtak igazolást is, hogy másnap nem biztos, hogy el tud menni a szervezett (és már kifizetett) programra is. Az orvoshívás (este 11-kor történt, ügyeleti időben) $100-be került, de visszakaptuk a befizetett $89-os kirándulás árát (az övét). Van biztosításunk is, így ezt a $100-t is visszakapjuk majd.
 
5. nap - 2013.02.18. (hétfő) - Tulum, Mexikó
Az első partra szállós nap, az első igazi program.
Nóri a rosszulléte miatt a hajón maradt, illetve csak később merészkedett ki a partra, de akkor is a kikötőben maradt (volt ott is látnivaló).
Nóri által fényképezett pelikán a cozumeli kikötőben. Háttérben méretes hajókkal.
 
A hajó Cozumel-ben kötött ki, ami egy szigeten van. Innen komppal vittek át Playa del Carmen-be, ami már a kontinensen van. Itt buszra szálltunk egy idegenvezetővel és elmentünk Tulum-ba, a maja romokhoz (kb. 45 perc).
 
Az idegenvezető - Julio - elbüszkélkedett vele, hogy félig maja származású. Az apja még 100%-ban maja ősöktől származott, de az anyukája spanyol. Való igaz, hogy nem latin vonásai voltak, hanem inkább az amerikai őslakos indiánokra hasonlított.
A másik érdekesség, hogy az itteniek nem mexikóinak, hanem spanyolnak vallják magukat. Ez persze érthető, ha abból indulunk ki, hogy a helyiek jelentős részének spanyol bevándorlók az ősei. Párhuzamba állítva az Egyesült Államokkal, azt mondhatnánk, hogy nincs amerikai ember. Vannak az indiánok, akik ott éltek eleve és vannak angolok, spanyolok, olaszok, írek... de amerikai egy szem sincs.
Iguana-k, a maja romok jelenkori lakói
 
Julio mesélt pár érdekes dolgot a majákról, miközben utaztunk:
A maja történelemről szinte semmit sem tudni. Azt sem, hogy kik voltak valójában vagy honnan jöttek. Ennek oka, hogy mindössze három könyvük maradt fenn, a többit egy bolond spanyol pápa elégettette, mert azt hitte, hogy az ördögről van szó bennük. Ismét meg kell hát köszönnünk a keresztény egyháznak a fáradhatatlan munkáját... :(
A maják a csillagászat szerelmesei voltak, olyannyira, hogy csillagvizsgálókat építettek és a csillagászaik az elit rétegébe tartoztak. Oly szinten értették a dolgukat, hogy a tavaly év végi "világvége" semmi másról nem szólt, mint 6 db bolygó együttállásáról (csak nem kellett volna elégetni azokat a könyveket :) ).
A megmaradt épületek leghíresebbike. Túlélte az azték és a spanyol hódítást valamint egy hurrikánt is, mi letarolta az épületek jelentős részét.
 
Nagyon szerették a naptárakat is. Annyira, hogy 3 különbözőt is használtak: egy 260 naposat, ami remekül illeszkedik az ember terhességének idejéhez. Egy 360+5 naposat, amit az átlagember használt pl. az aratáshoz. És egy harmadikat, amibe az eseményeket jegyezték fel. Ennek a harmadiknak lett vége 2012.12.21. Ez tulajdonképpen semmit sem jelent, mindössze arról van szó, hogy itt tartottak éppen a dolgok leírásában. Ha lett volna még 300 évük, akkor jóval odébb lenne a naptár "vége" is.
20-as számrendszert használtak, mert 20 ujja van az embernek (itt én kicsit gondba lennék, igaz már a 10 sem megy egyszerűen :) ).
 
Hallottunk egy történetet a Yukatan félsziget nevének eredetéről is. Kiderült, hogy ez az ég világon semmit sem jelent. Illetve jelent, de csak ennyit: "Hallgasd őket!"
Mikor a spanyolok partra szálltak itt, nem tudták megértetni magukat az őslakosokkal. A maják pedig egymásnak mondogatták, hogy "Hallgasd őket... hallgasd őket...", mert mindenki csak állt és nézett. A spanyolok pedig (az idegenvezető szavaival élve) hülyék voltak és azt hitték, hogy a hely nevét mondogatják, ahol partra szálltak. Van ilyen...
Épület-az-épületben építészet :) A másodikon látható két piros kézlenyomat, az egyiknek állítólag 6 ujja van.
 
A maja kultúra mutat némi hasonlóságot más kultúrákkal. Ilyen pl. az idegen lényekbe vetett hit. Rengeteg megmaradt rajzon található utalás a csillagokra illetve onnan származó lényekre. Ennek érdekessége, hogy ugyan ezt a hitvilág jellemző a többi ősi civilizációra (aztékok, inkák, egyiptomiak) is.
A maja keresztnevek kísérteties hasonlóságot mutatnak a kínai és japán nevekkel.
 
Megtudtuk azt is, hogy ember áldozatok bemutatása nem a maják dilije volt, hanem a később őket meghódító aztékoké. Ők pedig jobbára elrettentés végett csinálták, de azért az isteneket is rá kellett bírni egy kis esőre (nem volt itt sem folyó, sem tó és a víz nagy kincsnek számított).
Volt egy érdekes labdajátékuk, ami a kosárlabdára vagy a Harry Potterben is látott kviddicsre hasonlított, de csak térddel és könyökkel lehetett a labdához érni. A vesztes csapatot feláldozták... azt hiszem ez jobban motiválta a játékosokat, mint manapság a magyar "élvonalban".
A legtöbb áldozat azonban gyerek volt...
22 istenük volt, 13 jó és 9 gonosz. A méz istenét fejjel lefelé ábrázolták.
Nem túl jó állapotú épületek
 
Imádták a deformitásokat, azt találták szépnek. Gyakori volt, hogy különféle présekkel és válogatott módszerekkel nyomorították (deformálták) el a gyerekeket, mert utána ők lettek a szépek. Milyen menő lehetnék most ott :)
A kancsalság is egy kívánatos dolog volt, ezért gyakran tettek követ a gyerekek szeme elé (mellé?), hogy idővel ilyen módon elváltozzon.
Ha valaki eredendően deformitással (pl. 6 ujjal) született, akkor ő volt a szépség netovábbja, ígéretes jövő állt előtte.
Néhány mai plasztikaiműtő-szökevény láttán úgy érzem ez ismét kezd divatba jönni (pl. kacsaszáj).
A főépület
 
52 évente nagy építkezésekbe kezdtek. Ennek oka az volt hogy összekötötték a két kisebb naptárukat (260 és 365 naposat), melyek két körré kiegészítve kapták ezt az 52 éves periódust. Ilyenkor kötelezték a városok körül lakó embereket, hogy építsék újjá a házaikat (a városban csak a nemesség - vezetők, papok, csillagászok, mérnökök laktak, a nép csak áldozatot bemutatni mehetett (ekkor még csak tárgyi áldozatot)). Ezért van ilyen jellegzetes alakja a maja épületeknek, mert a városi kő építményeket nem lerombolták, hanem tovább építették. Így lettek templom-a-templomban jellegű épületeik, melyek piramisokra emlékeztetnek.
A város tengerpartja. Ez az egyetlen maja város, amit közvetlenül a partra építettek. A sziklákon látható az egykor világítótoronyként funkcionáló épület.
 
A romváros nézés után volt kb. 30 percünk vásárolni a közeli bazárban, ahol megszereztem második hűtőmágnesünket is és egy bögrét is, amire bár nem akartam alkudni, de végül csak sikerült. :)
$18 lett volna, de nálam csak $10 volt. Mondtam, hogy nincsen ennyim úgyhogy nem kell. Ekkor már $15-be került a bögre. Mutattam neki, hogy tényleg nincsen több pénzem. Erre mondta, hogy akkor adjam oda a $10-t és a különbözetet pesoban. Ekkor már kezdtem nyűgös lenni, mert egyrészt nem alkudni akartam, csak menni a buszhoz, másrészt tényleg nem volt több pénzem. Elköszöntem és már félúton jártam a kijárat felé, mikor az eladó utánam szólt, hogy: "Sir, you can get it for $10!". OK, mondom, ha ennyire akarja, akkor legyen, úgyis gyűjtöm a bögréket is (ha nem is olyan lelkesen, mint a mágneseket, mert érdekes lett volna 5db bögrét hazahozni). Így lett bögre is és mágnes is.
 
Hazafelé még elhangzott az örökzöld "borravalót elfogadunk" sláger is, így megint nem adtam... itt ráadásul olyan pimasz módon, hogy külön kértek a sofőrnek is és az idegenvezetőnek is, mondván nem akarnak még egy forradalmat és így nem lesz vita... hát a tőlem kapott pénzen nem is tudnának vitatkozni. Eszméletlen!
Egyébként remek idegenvezetés volt, sok érdekeset hallottunk, de ezért fizettünk fejenként $89-t.
 
Hazatérés után elmeséltük egymásnak Nórival, hogy mi történt velünk aznap, majd elmentünk vacsorázni.
 
Nórinak is mozgalmas napja volt. Kiment a kikötőbe nézelődni. Látott millió pelikánt, az egyik olyan közel merészkedett, hogy majdnem összeütköztek. Vásárolt is pár ajándékot a boltokban és kicsit használta a spanyol tudását is (ennek nagyon örült én pedig büszke voltam rá, hogy bár már évek óta nem tanul, de még mindig tud valamelyest).
Látott bébidelfint is a dokkoknál:
Sajnos nem sok látszik, de a lényeg a lényeg: gyerekdelfin...
 
Egy falat Cozumel...
 
Vacsora után alvás, mert mindketten alaposan elfáradtunk.
 
6. nap - 2013.02.18. (kedd) - Honduras, Roatan
Ez volt talán a legkevésbé érdekes napunk, bár egészen Jamaica-ig Nórinak ez tetszett a legjobban (nem csoda, mert ugye Mexikót jobbára kihagyta, a tengeribetegséges első nap pedig senkinek sem volt a kedvence).
Egy sziget és egy ki tudja mikor megfeneklett hajóroncs a kikötő bejáratánál. Érdekes volt látni, hogy a mi hajónk kényelmesen le tudott horgonyozni, ez a pici bárka pedig fennakadt. Nyilván nem most történt az eset, mert már csak a rozsda tartotta össze :)
 
Hondurasban egyénileg szerveztünk programot, el akartunk menni a West End Beach-re sznorkelezni. A kikötőben kaptunk pecsétet az útlevelünkbe (nem hivatalosat :) ), majd próbáltunk pénzt kivenni egy automatából, de csak Visa kártyát fogadott el, nekem pedig mindkét kártyám Mastercard. Végül megállapodtunk a taxissal, hogy $60 helyett $40-ért elvisz minket a partra, ha hajlandóak vagyunk megosztani a taxit. Perszehogy! Kaptunk is két nagyon kellemes német turistát, akikkel még beszélgetni is lehetett. Ők egyébként zsinórban a második útjukon vannak, közvetlenül ez előtt voltak a Bahamákon... tudnak élni! :)
West End Beach
 
A parton derült ki, hogy oda is van belépő, fejenként $10. Mivel csak $40 készpénzünk maradt, amiből most fizettünk ki $20-t, így nehézkessé vált a $40 kifizetése. Kerestünk egy szállodát a parton, ahol megint csak Visa kártyát fogadott el az automata. Ekkor kezdett világossá válni, hogy kelleni fog egy Visa kártya is utazásokhoz, nehogy gond legyen legközelebb.
Végül a parttól úgy 1,5km-re találtunk egy automatát, amitől ugyan $100-t kértünk, de csak 100 hondurasi lempirát volt hajlandó adni... bementünk egy boltba kideríteni, hogy ez most akkor mennyit is ér, $5-t... remek, akkor a $40-hoz összesen 800 lempira fog kelleni. Vissza az automatához és kivettük a maradék 700-t is. Boldogság! :)
Közben az is kiderült, hogy Hondurasban egyetlen automata sincs, ami amerikai dollárt adna... jó tudni :)
Nóri a tengerparton... nem volt túl sok ember, bár szerencsénk volt a kép készítésekor.
 
Ez a nap a napozásról, fürdésről, pihenésről és a pénz szerzésről szólt :)
 
Hazafelé lerobbant a taxink, ami nem okozott különösebb problémát, mert a sofőr gyorsan leintett egy másikat, átpakolt miket bele és már rohantunk is tovább a kikötő felé.
A taxis (a lerobbanás előtt) még mutatott pár érdekes helyet a szigeten. Itt pl. egy szomszédos, kisebb sziget látszik, ahol kifejezetten "szerény" körülmények között pihenhetnek a "szegényebbek". Véletlenül a sziget kormányzójának a tulajdona... ki érti? :)
 
Délután a hajón megnéztünk egy jégszobrász show-t, amit ugyan az az indonéz szakács tartott, aki a gyümölcsöket is babrálta.
Jéghal
Este voltunk színházban is, ahol egy káprázatos artista show-t láthattunk. Nem nagyon tudom leírni, de a mutatvány alap esetben sem lehetett egyszer, hátmég akkor, amikor a hajó nem kicsit ringatózott a tengeren. De nem sérült meg senki szerencsére és mi is nagyon jól szórakoztunk.
 
Eddig tartott az összefoglaló első része... a második itt olvasható.

5 megjegyzés:

  1. Én folyamatosan olvasom a blogodat. Tényleg jó.
    De ez hogy svédeknek adtátok ki magatokat betette a kaput nálam.
    Komolyan javasolnám hogy ezek után svédül folytasd a blogolást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnalom, ha megbotrankoztat a dolog... nem hiszek a nemzetisegi dolgokban, nem vallom magam magyarnak sem. Magyarul beszelo ember vagyok, aki Svedorszagban el.
      A kulvilag fele pedig sajnos szegyenletesnek erzem azt, amit a magyar kormany muvel es muvelt az elmult sok-sok evben. Az emberek reszerol pedig azt, hogy ez ellen semmit sem tesznek.

      Mi tettunk, dobbantottunk, ezzel elhatarolodva a mindenkori magyar kormanytol es dilettanizmustol.

      Tagadom-e a szarmazasomat? Igen, nem kell a negativ belyeg, kulonosen akkor, ha mar nem is elek ott...

      Meg egyszer sajnalom, hogy kiverte a biztositekot a dolog (de a hozzaallasom eddig sem volt titok).

      Törlés
    2. NoHAB
      Most találtam rá a blogra, és nagy élvezettel olvasom. Abszolút egyetértek Barnával. Az olvasottak alapján hasonló a gondolkodásunk, és itthon sajnos nem sok mindenre lehet büszkének lenni. A hétköznap embere sok emberi megbecsüléssel nem találkozik, a bürokrácia borzalmas és arrogáns, a politikusokról és jövőképről inkább ne is beszéljünk. Sajnos ma már oda jutottunk, hogy Magyarországon belül is ciki magyarnak lenni, mert aki nem fúj egy követ az aktuális hatalommal az csak hülye vagy ellenség lehet. Bár pár éve magam is terveztem Svéd életet, a gyerekek miatt végül nem léptem meg. Talán hiba volt... Gratula nektek és örülök, hogy rátaláltam erre a blogra.

      Törlés
  2. Mégis minek kellene kiadni magukat?Svédországi Magyaroknak?Hát ha Svédországban él akkor svéd,nem?Feláll a szőr a hátamon az ilyen patriótáktól!
    Nekem nagyon tetszik a blogod,csak így tovább!Szívesen olvasom a sztorikat tanulságosak és szórakoztatóak!
    Amúgy nehéz volt megtanulni a munkahelyen a szakmai kifejezéseket?Csak mert én is hasonló szakmára szeretnék váltani.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, ha tetszik a blog!

      Nem volt nehéz a szakmai rész, a többihez képest üdítően könnyű volt, hiszen ezeket a szavakat hallom s legtöbbet. Sokat segít a párbeszédes Heidenhain vezérlő és a türelmes kollégák is... :)

      Törlés