Hagyatéki tárgyalás és a perek

Ez egy lassan négy éve húzódó történet, de most úgy néz ki, hogy hamarosan vége lesz... végre!

Nem tudom, hogy korábban mennyit írtam erről, most összefoglalom nagyjából a történteket.

Első fokon pert vesztettünk apámmal szemben. Ezzel nem is lett volna különösebb probléma (leszámítva a nyilvánvalót). Ezek után az ügyvédünk, önkényesen beadta a fellebbezést a megkérdezésünk nélkül, majd a fellebbezési határidőt követő napon jelezte nekem (és csak nekem, nővéreméknek nem, pedig mindkettőnket képviselt), hogy utólagos engedelmünkkel azt tette, amit, mondván, szerinte, kétséget kizáróan a javunkra dönt majd a másodfokú bíróság.

Másodfokon decemberre tűztek ki egy tárgyalást. Én aznap délután vagy másnap (már nem emlékszem) megkerestem az ügyvédünket, hogy számoljon már be a történtekről. Teljesen közönyösön azt választolta, hogy elfelejtett elmenni a tárgyalásra... no comment

Valamikor februárban megkaptuk a másodfokú ítéletet, azt is elveszítettük. Nyilván, az ügyvéd képviselete nélkül ez így mindentől függetlenül teljesen érthető is.

Nem sokkal később bepanaszoltam az ügyvédet a Budapesti Ügyvédi Kamaránál, hangsúlyozva a levél végén, hogy "tegyenek meg minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló eset".

Azóta válaszoltak is a kamarától, a vizsgálatot megkezdték, az eredményről értesítenek. Ha megkapom a választ, mindenképpen közzéteszem.

A hagyatéki tárgyalás időpontját is kitűzték időközben, június 11-én lesz. Mindenképpen elmegyek rá, elvileg ott le is zárul majd minden és végre továbbléphetünk. Az ott történtekről és a ház sorsáról is beszámolok majd később.

Történnek azért dolgok, lassan ugyan, de minden halad szépen, a maga útján.

Újra egyedül a lakásban

Még februárban felhívott Feri, akinek a beküldött posztját nemrég olvashattátok a kiköltözéssel és új élet kezdésével kapcsolatos élményeiről (aki még nem olvasta volna, itt megtalálja a bejegyzést).

Mondta, hogy a cégnél, ahol most dolgozik, sok a munka és sofőrt keresnek, érdekel-e engem. Mondtam, hogy nem, mert biztos munkám van (30 évesen is lehetek még naív, úgy tűnik :) ), de megkérdezem Zsoltit, mert neki csak határozott idejű szerződése van és egy biztosabb munka, fastjobb-bal azért mégis ígéretesebb jövőképet festhet.

Még aznap, munkából hazafelé szóltam Zsoltinak, ő felhívta Ferit, megbeszéltek egy próbanapot a következő hétfőre. Találkozott a főnökkel, ott maradt egy hétre, aminek az lett a vége, hogy ma már Stockholmban dolgozik és lakik, megkapta a fastjobb-ot, nagyon szereti amit csinál.

Meg fogom kérni őt is, hogy írjon pár sort az élményeiről és tapasztalatairól, hadd színesedjen a blog :)

Egyébként nagyon tetszik a dologban az, hogy anno segítettem Ferinek, ő pedig most valaki másnak tudott segíteni. Ha később Zsolti is tudna, akkor már egész szép láncot sikerülne alkotnunk :)

Az már egy másik kérdés, hogy Zsolti elköltözésével újra egyedül nézek szembe a négy fallal, de igazából mostanra megszoktam már, nincsen ebben semmi különleges, bár hétvégente (már amikor nem utazom Magyarországra, ami tavasszal kb. minden második héten megtörtént ;) ) elég unalmas, viszont mindig van mit csinálni a lakásban.

"Minden egyre jobb, napról napra egyre jobb!"

- e heti játékunk: melyik filmből van az idézet? :)

Elbocsátások

Jó régen nem született már bejegyzés... egyrészt nem történt túl sok minden, a semmiről pedig nehéz lenne mit írni, de most megpróbálok összeszedni pár dolgot. Az első ilyen a munkával lesz kapcsolatos.

Talán még emlékeztek arra, hogy februárban elég sokat túlórázhattam, rengeteg volt a munka. Egy akkori értekezleten azt mondta az ügyvezető, hogy erre a félévre 2 millió korona nyereséget terveznek, sok a megrendelés, mindenki boldog. Dolgoztunk is sokan hétvégente, mert sosem árt egy kis plusz pénz.

Közben Zsoltinak is meg akarták hosszabbítani a szerződését 3 hónappal, amiből később semmi sem lett, de erről majd egy másik bejegyzésben írok hosszabban...

A lényeg, hogy a tél végi - tavasz eleji hurráoptimizmus odáig jutott, hogy múlt hét kedden bejelentették, a kevés munka miatt elküldenek 4 embert a gépműhelyből... mindenki megdöbbent, bár kézzel foghatóan kevesebb volt a munka áprilisban és egy nagyobb megrendelést is vissza kellett adnia a cégnek, mert nem sikerült tartani az időt a darabokkal. Ez is egy érdekes történet, mert rengeteg szerszámot, tartót vettek hozzá, nagyon sok gépidő állt benne és nem igazán hiszem el, hogy az üzletkötők vagy a tervezés/szervezés nem látta korábban, hogy ebből gond lesz. 

A lényeg, hogy kedden mindenki elkezdett sakkozni, hogy akkor ki lesz az a négy, akinek mennie kell. Csütörtökre ígérték az egyeztetést a szakszervezettel, meg is született a döntés. Végül két embert küldtek el. Volt két srác, akik úgy egy hónapja már felmondtak (mindketten nagyon messziről jártak be), nem tudom, hogy ezt beleszámolták-e a 4 főbe és így lett 2+2 vagy a szakszervezet érte el, hogy csak kettőnek kelljen új munkát keresnie.

Én egyelőre még maradtam, meglátjuk, hogy lesz-e fellendülés vagy további fejek is hullanak majd...

A két srác 2-3 hónap felmondási időt kapott, ez alatt már nem kell dolgozniuk, de a fizetésüket megkapják. Egyikük mondta, hogy lenne egy lehetősége, de kellene hozzá targoncás jogosítvány. Erre a tulaj azt mondta, hogy megbeszéli az ügyvezetővel, hogy kifizessék neki a tanfolyamot. Szerintem nagyon korrekt, meglátjuk, hogy valóban így lesz-e.

Szerencse, vagy pozitív hozzáállás?

A mai bejegyzést nem én írtam, hanem egy barátom, aki annakidején olvasta a blogot, megtetszett neki Svédország, elkezdtünk levelezni és végül sikerült is neki (és a barátnőjének) kiköltözni és új életet kezdeni.

Az egész, 2013 októberében kezdődött, mikor Svédország mellett voksoltunk, mint célország. Sok országot latolgattunk, de volt egy különös megérzésünk északkal kapcsolatban. Valami azt súgta, ide kell jönnünk. Olvasgattunk fórumokat, de akadt olyan, ahol hamar elvették a kedvünket az egésztől, hiszen ismeretség nélkül egyenlő a lehetetlennel. EU ide, szabad munkavállalás oda. Ugyanis lakáshiány van Stockholmban. Ez már nem sok jóval bíztatott, aztán még ott a personnummer  (személyi szám), ami nélkül itt semmit sem tehetsz. Anélkül nem lehet munkát kapni egykönnyen (amiből szintén hiány van), bankszámlát sem lehet nyitni és még nyelvtanfolyamra se járhatsz, amit a bevándorlóknak szerveznek. 

Gondolkoztunk más országon, de egyiknél sem éreztük, hogy szívesen mennénk, főleg hogy már el is kezdtem tanulni svédül. Abban maradtunk, hogy aki nem mer, az nem nyer! Fejest ugrunk és meglátjuk! Gőzerővel ment a szervezkedés. Svédországban mindenki beszél angolul, de az kevés a munkavállaláshoz. Elvárják és tulajdonképpen illik is megtanulni svédül, ha itt szeretne kezdeni valamit az ember. Teltek a hónapok és elkezdődött az albérletkeresés, valamint autó szerzés, hiszen a két cukiság miatt (van két nyuszink) nem jöhettünk repülővel. Egy kedves kolléga által sikerült autóhoz jutnunk, mert neki volt egy, ami éppen nem kellett. Mintha csak így lett volna megírva. Hitetetlen, de igaz.  Albérlet téren küldözgetteünk pár mondatot magunkról e-mailban és sikerült egy szobát kapnunk, ami ismét szerencse. A plusz ráadás, hogy erdélyi magyar, korunkbeli fiatalok válaszoltak. Megfelelő áron, megfelelő környezet és lakótársak.

Oké, kocsi és lakás van. elérkezett az idő, hogy elinduljunk. Nehéz de végülis jó utunk volt.  Megérkezésünket követően lázas munkakeresésbe kezdtünk. Nyár lévén sehol semmi eredmény. A lakosság fele nyaral, a cégek leállnak, vagy félgőzzel mennek… Ezzel igazából tisztában voltunk már otthon is, de Szilvi gyakorlata miatt muszáj voltunk ilyen korán kijönni. Kezdett eluralkodni rajtunk 1-2 hét után a kétségbeesés, hiszen a pénz fogyóban, ismeretség nincs, munka szintúgy. Szilvi elkezdte a gyakorlatot Isabellnél, aki egy nagyon aranyos lány. Beadtam az önéletrajzom a környéken levő cégekhez is. Lakótárson keresztül megismerkedtem egy nyugdíjas házaspárral, akik szinte azonnal a szárnyaik alá vettek. Segítettek az adóhivatalnál iratokat intézni, nyelvet tanulni stb, ezért nagyon hálás vagyok nekik.

3-4 hétre kiérkezésünktől jött egy mail, hogy menjek be az egyik közeli céghez. Másnap bementem, és kiderült, a tulaj magyar. Náluk éppen nem volt plusz munka, de a svédül megírt önéletrajzom meggyőzte, hogy dolgozni akarok, így azt mondta, megpróbál segíteni. Sok, régen kint élő magyar, sok más magyarnak segített már és sokszor meg is égették a kezüket sajnos… Csodával egyenlő, hogy rám még mindig szánnak energiát. Nem telt el talán egy hét sem mikor hívott a cégtulaj ahol voltam interjún, hogy van egy svéd bádogos, akinek kellene ember „gyakorlatra”. Természetesen azonnal igent mondtam. Szilvinek is akkor indult Ann-Sofie Backnél a három hónapos gyakorlata, amit még szintén otthonról intézett. Ez volt ugyanis az első lépcső a divattervező diplomájához, szakmai gyakorlat. Ja ha még nem írtam volna, azért jöttünk ki, mert már évekkel ezelőtt elhatároztuk, ha végez az iskolájával Szilvi, akkor külföldre megyünk. Ann-Sofie Back egy nemzetközileg elismert tervező így mindenképp hasznosak az ott szerzett tapasztalatok. Az én gyakorlatom véget ért október közepén, így ismét kilátástalanság kezdődött. Egy jó hír ismét jutott viszont. Az idős párnak (akik kinézetre nem tűnnek ám öregnek) van egy külön bejáratú lakása a házban.  Az eddigi bérlő kapott egy munkalehetőséget a város másik végén egy lakással, így ez megüresedett. Mondanom sem kell, kaptunk az alkalmon, hiszen ki ne szeretne saját albiban élni, lakótársak helyett.

Hazautaztunk egy hétre, hogy visszaadjuk a kocsit október végén. Vissza pedig repültünk, ami az első alkalom volt mindkettőnknek.  (Jó, tudom, le vagyunk maradva, de hát na. :P )

A nyuszibébik, mit csináltak addig? Nagyon jó óvóbácsiuk volt Barna és Zsolti személyében, amit ezúton még egyszer meg szeretnénk köszönni!! Nagyon hálásak vagyunk!

Nagyon szívesen - a szerk. ;)

Újra önéletrajz átnézés, küldözgetés és ismerősöknek ismerősöknél kérdezősködés, mert valljuk be manapság protekció nélkül… A főbérlőnk egyik barátja nagyon korrektül visszaszólt, hogy sajnos nincs most hely. DE! Két nappal később újra jelentkezett, hogy másnap be kellene menni interjúra, mert az egyik srác felmondott időközben. (véletlen egybeesés?) Nagyon izgatottak lettünk. Bementem és már másnap kezdhettem az 5 napos próbaidőt. Sofőr munkáról van szó, éttermeknek alapanyagokat szállítunk egész Stockholmban és környékén. Azóta eltelt egy hónap és borzalmasan rendes mindenki a cégnél, humánusak, befogadtak és szeretem a munkát is. Végre megnyugodhadtunk, de talán még most sem hisszük el, hogy igaz.  A kapott szerződéssel, ami határozatlan, a skatteverketben már be is nyújtottam a személyszám igényemet. Izgatottam várom a postát amre nem is kellett olyan sokar várni, hiszen nyolc munkanapon belül megjött a papír a személyiszámommal! :)

A poszt kérdése, mint cím: szerencse, vagy pozitív hozzáállás? Én úgy érzem, hogy a hozzáállás. Kérdezték otthon tőlem mielőtt kijöttünk, hogy mi lesz, ha nem jön össze semmi. Azt válaszoltam, hogy ha erre gondolnék, akkor el sem indulok, hisz felesleges lenne. Csak a jót látom magam előtt és teszek is érte persze, mert akkor azt fogom bevonzani.

Mindenki a maga sorsának a kovácsa. Ha valamit szeretnél véghezvinni és jóérzés tölt el közben, akkor ne add fel, tedd, amit kell! Nem akarok nagy okosságok megmondója lenni, ez csak a véleményem és tapasztalatom, amit egyre többen kezdenek felfedezni rajtam kívül is.

Körülbelül fél éve vagyunk kint, ami tudom, nagyon kevés, és most kezdődik el még csak igazán, de valami azt súgja, most már csak jobb lehet és a legnehezebbjén túl vagyunk :)

Még mindig itt vagyok :)

Mostanában nem írtam új bejegyzést... ennek a legfőbb oka, hogy nem nagyon volt miről, illetve amiről lett volna, arról nem akartam még :)

Minden rendben van, jól vagyok, dolgozgatok (mostanában tudok újra túlórázni), folytatom a diétát, de csak óvatosan.

Konditeremben sajnos régen jártam, mostanában otthon tornázok.

A hosszú hétvégén (itt ugye 4 napos a húsvét) igyekszem pótolni az elmaradást a blogon. Tartozom még egy angliai és egy őszi múzeumlátogatás beszámolójával... és még egy-két dologgal :)